Volt egy feketém – 2. rész

+1
0
+1
0
+1
0
+1
0
+1
0
+1
0
+1
0

Múlt héten végig rágtuk magunkat a kávé fiziológiáján, így szöget üthetett a fejekben a felismerés, miszerint a vizsgaidőszakok alatt bevitt kávémennyiség összes koffein tartalma kompenzálja a vizsgákkal járó stressz agysejtpusztító hatását. Az alkoholfogyasztást most vegyük ki a képletből, pandémia idején úgy sincs buli. Sajnos.

A kávé története rengeteg csavart, és fordulatot rejt. Kedvenc feketénk átkelt az óceánon, királyokat örvendeztetett, vagy buktatott meg. Olykor hiába tiltotta be egy-egy kormány, vagy birodalom, eltiporhatatlanul terjedt. Tette mindezt úgy, hogy földön-vízen át megőrizte eredeti, ősi ízét. A történet, amely arról szól, hogyan fedezték fel a kávét, majd hogy terjedt el annyira, hogy a Föld minden településén megtalálható, egy izgalmas mese, amely Etiópiában kezdődik.

A kávét állítólag egy pásztor fedezte fel, aki észrevette, hogy kecskéi, miután elfogyasztottak egy vörös bogyót, észrevehetően fürgébbek voltak. A szerzetesek, akikhez a pásztor elvitte a bogyókat megmutatni, nem szerették a bogyókat, tűzbe dobták -mondván ez az ördög termése. (Nyilván nem számítottak rá, hogy nagyon keserű) De ahogy a bogyók a tűzben megpörkölődtek, csodás illat kezdett terjengeni. Rájöttek, hogy a pörkölt kávészem rágcsálva finom, később pedig már italt kezdtek készíteni belőle. Mivel a sokszáz éves hagyományok után, egy merőben új technikával készülő és eddig nem ismert ízvilágú nedűről volt szó, sokan támadták már a fogyasztás puszta gondolatát is. Visszaköszönt az “ördög itala” gondolatvilág, pedig az arab üzletemberek végre találtak a kávéházakban egy olyan helyet ahol nyugodt körülmények között beszélgethettek. Azonban ha jobban belegondolunk, valójában lehetett benne valami, hogy a kávé a lázadók itala volt. Tekerjünk időgépünk beállításain, és repítsük magunkat haza, vagyis pontosabban Budapestre. De a dátum 1848.

Azt megtanultuk már általános iskolában, hogy az a bizonyos márciusi forradalom a Pilvax kávéházból indult. De azt soha nem mesélték el nekünk, hogy híres íróink, költőink nem csak politizálni jártak ebbe az intézménybe, hanem enni, inni, biliárdozni, újságot olvasni, sőt voltak, akik annyira sok időt töltöttek a kávéházban, hogy ide címeztették a leveleiket is. A kávéház igazából a szabadidő eltöltésének kedvelt helyévé vált. Gyönyörűen nézett ki, jó volt az illat, ingyen lehetett újságot olvasni, remek volt a társaság, és még fűtötték is, tehát a szegényebbek még a fűtésszámlán is spórolhattak. Így aztán a kispénzű értelmiségiek, írók, újságírók, művészek szívesen töltöttek el órákat egy-egy csésze kávé mellett. Na de milyen kávé mellett? 

A XIX. század végére Budapesten közel 500(!) kávézó üzemelt. A legtöbb helyen nem csak kávét, hanem sok minden más egyebet is felszolgált a kávészolga, vagy „kellner”. Például a feketekávé mellé lehetett kérni tejfölt(!), tejszínt, ihatták a kávét kapucíner formájában, de kérhettek bele némi alkoholt is. Voltak kávéházak, ahol forralt bort és forró sört is lehetett kapni. Aztán ott van még a puncsok számtalan variációja, az ánizzsal ízesített kávélikőr is. A fekete kávé készítéséhez a reformkorban még bécsi szifont használtak. Két lombikot volt az eszközben, az alsóba vizet töltöttek, ami alá melegítő eszközt tettek. A víz a meleg hatására felszökött a felső lombikba, ekkor beletették a kávét, kevergették, áztatták néhány percig, majd elvették a melegítőeszközt az alsó lombik alól. A kávé ezután egy textil szűrőn keresztül visszacsorgott az alsó lombikba, és készen is volt egy színében és textúrájában teára hasonlító, koffeintartalmában mégis elég ütős ital. Ez a technika az olaszok későbbi nagy találmánya, az espresso gép térhódításával tűnt el, de nem teljesen nyomtalanul. Manapság specialty kávézók workshopjain, vagy egy-egy különlegességet bemutató tematikus napjukon jelenik meg, és komoly erővel áll a filter kávék közötti versenyben dobogóra. Pacsi tehát Petőfinek, mert már a Nemzeti Dal írásakor is menő filtert szürcsölt.

Az 1800-as évek közepén a különböző érdeklődési körű, foglalkozású, politikai nézetű, nemzetiségű emberek más-más kávéházban találtak maguknak helyet. A diákok – főleg medikusok – a mai Semmelweis és Kossuth utca sarkán álló „Arany Sas” és a Papnevelde utcai a „Philopopushoz” címzett kávéházba jártak. Olyan módon szaporodtak a kávézók, hogy ha valaki akkoriban tájékozódni szeretett volna, könnyebb volt megcéloznia egy olyan házat, amelynek aljában nem működött kávéház. Nem lehetett eltéveszteni. Folytatva a sort, a Börze elnevezésű műintézményt leginkább alkuszok és kereskedők látogatták, és a Rózsa téri „A Török Császárhoz” nevű kávéház törzsvendégei jogászokból álltak. Szívesen töltötte itt az időt Vahot Imre és Egressy Béni is. De ha már a Török Császárt említettük, tegyünk egy kitekintést abba az időbe, amikor a kávé megjelent Magyarországon.

Mint olyan sok szót és mai napig álló épületet, a kávéivás szokásának meghonosodását is a törököknek köszönhetjük. I. Szulejmán 1535-ben adta ki a kávéivást egész birodalmában engedélyező rendeletét. Az Oszmán Birodalomban a kormányzati erők is azonnal hallatták hangjukat. A kávéház elleni támadások egyik fő hivatkozási pontja az ott folyó kábítószerfogyasztás lett. Megindult a harc a két tábor: a pártolók és az ellenzők között, és mintegy száz éven át folyt változó sikerrel, drámai közjátékokkal tarkítva, míg végül a kávé általános elfogadásával nyugvópontra jutott.

Későbbi szultáni rendeletek utalásaiból úgy tűnik, hogy a kávéra vonatkozó első tiltások már Szulejmán alatt életbe léptek. Sok hasznuk azonban aligha lehetett, mert 1567-ben II. Szelim parancsot adott az összes fővárosi kávéház és kocsma bezárására (meghagyva, hogy a lefoglalt borokat sózással tegyék élvezhetetlenné). III. Murád 1583-ban hasonló értelmű rendeletet bocsátott ki, de ő már gályarabsággal fenyegette meg azokat, akik az előírást megszegve kávéházakat tartanak fenn. 1589 és 1591 körül újabb tiltó rendelkezések jelentek meg, ám valószínűleg ugyanúgy nem értek el eredményt, mint az addigiak: néhány napi óvatos kivárás után a kávéházi élet, mintha mi sem történt volna, visszazökkent rendes kerékvágásába.

A kávé szót magyarul először Zrínyi Miklós írta le 1645-ben, a Szigeti veszedelem című művében:

„Vánkosokra ketten ottan leülének,

Egymás közt sok dologról beszélgetének.

Kávét kicsin fincsánból hörpörgetének,

Osztán az után vacsorát is evének”

Ugorjunk még kicsit vissza a 48 utáni kávéházak idejébe. A sorból a század végére kettő emelkedett ki: A Centrál és a New York. Az új vendéglátó helyek a pesti szellemi élet központjai lettek. Itt született meg a haladó szellemiségű polgárság irodalmának vezető lapja, a Hét. Itt jött létre minden idők legfontosabb magyar irodalmi folyóirata, a Nyugat. Egy korabeli anekdota, mely szerint egy jókedvű újságírócsoport – élükön Molnár Ferenccel – a Dunába dobta egy kávéház kulcsát, hogy az éjjel-nappal nyitva legyen, jól mutatja a vendégek ragaszkodását törzshelyeikhez.

És ha már nyugat, és New York, akkor Amerika. Ha Amerika és kávé, akkor viszont Olasz kávé. Na jó, nem csak ott. Legközelebb is utazgatunk kicsit, pacsik helyett „high-five”, filter helyett espresso lesz terítéken.


De most fizetnem kellene. Inkább megkérem a kellnert, hogy számolja a többihez. Volt egy feketém…