Manapság minden fórumon állandó téma a magyar oktatás színvonala, sztrájkolnak a tanárok, le se lehetne tagadni, hogy a rendszer tele van problémákkal. Ezt a cikk írója egy pillanatig sem próbálja cáfolni, igenis változtatni kell, és valóban rengeteg hátrányunk van a nyugati országokhoz képest.
Emellett le kell szögeznünk, hogy mindenkinek más és más az „iskolaélménye”, minden bizonnyal a világ legjobb oktatási rendszerében is akad olyan, aki nem érzi jól magát és természetesen egy kifogásolható rendszerből is jönnek ki olyanok, akik jól érezték magukat az iskolában és épp ebben a rendszerben tudták kihozni magukból a legtöbbet.
A tanár-kérdés
Hacsak valaki az elmúlt évet nem egy barlangban töltötte, hallott már a tanárok bérezésével, a tanári pálya nehézségével összefüggő problémákkal. Nem túlzás azt mondani, hogy a tanárokat sose fizették meg igazán, persze ez nem érv amellett, hogy most se tegyék meg, de az viszont tényleg óriási probléma, – és ezt nem oldja meg egy jobb fizetés – hogy a tanárok társadalmi megítélése egyre baljósabb.
Ez persze önmagában is szomorú, hiszen senkinek nem esik jól, ha nem becsülik meg a munkáját, de képzeljük csak el, hogyan viszonyulhat egy olyan gyerek a tanárához, aki otthon is csak azt hallja, ahogy a szülei lekezelő megjegyzéseket tesznek a szakmára, akinek a szülei rendszeresen megkérdőjelezik a tanár igazságát, igazságosságát. Van persze kivétel, de sok esetben a szülők már az első vélt vagy valós incidens után mennek a fogadó órára kioktatni a pedagógusokat, úgy is, hogy a történtekről fogalmuk sincsen.
Félreértés ne essen, senki nem állítja azt, hogy a tanár tévedhetetlen, mindenki kapott már igazságtalanul „fekete pontot”, egyest, vagy egyéb hasonlót, de ezek azért önmagukban nem hagynak – remélhetőleg – senkiben maradandó traumát. Ha tényleg komoly a dolog és rendszeresen előfordul, akkor kell lépéseket tenni, de nem kell az igazgatóhoz menni csak azért, mert a tanárnő csúnyán nézett az órán. Ezt a jelenséget parodizálja ki az Alternative Math című rövidfilm is, ami ugyan Amerikában játszódik, de a jelenség ugyanúgy létezik nálunk is.
Ezek után valószínűleg senki nem lepődik meg azon, hogy tehetséges fiatalok ezrei választanak inkább más pályát és pályaelhagyóból is akad bőven. Aki azonban még az akadályok ellenére is kitart, márpedig vannak ilyenek, azoknak őszinte elismerésem.
„Az iskola az életre kellene, hogy neveljen”
Nem. Az iskolába tanulni járunk, az iskolában elsajátítjuk azt a tudást, azt a mentalitást, aminek köszönhetően jó esetben művelt és érdeklődő, a világra nyitott felnőtt lesz belőlünk. Talán ebből az egy szempontból kéne az életre nevelnie. Nem tudom, honnan ered ez az unalomig ismételt gondolat, hogy Ady helyett csekkfeladást kéne tanulni a gimnáziumban, de elég furcsán hangzik.
A klasszikus értelemben vett életre nevelést optimális esetben egy támogató család biztosítja, és természetesen vannak olyanok, akiknek ez a szerencse nem adatott meg, de véleményem szerint ezt nem egy olyan formális intézmény hivatott pótolni, mint az iskola. Vannak törekvések ez irányban, de az erkölcstan és életvitel órák, vagy épp az iskolai szexuális felvilágosítás a mai diákság szemében inkább „alibi-tárgy”, amivel nem is nagyon foglalkoznak, függetlenül attól, hogy jól tanítják vagy sem.
Csak felesleges lexikális tudás
A másik klasszikus, hogy az iskolában felesleges dolgokat magoltatnak be velünk, amire aztán sose lesz szükségünk. Ez részben igaz. Valakinél teljesen, bár azt őszintén sajnálom. Azt viszont szögezzük le, hogy a lexikális tudás nem a világ legrosszabb dolga, elvégre ez különböztet meg a csimpánzoktól.
Nyilván lehet úgy is teljes életet élni, hogy csak a számunkra hasznos tudást szívjuk magunkba, de ahhoz, hogy értsük a körülöttünk lévő világot, ennél több kell, ehhez pedig az iskola adja meg az alapokat. A módszerek ugyan megkérdőjelezhetőek, hiszen van olyan dolgozat, felelés, témazáró, amihez annyi kell, hogy valaki szó szerint bemagolja (aztán két hét után elfelejtse) a tananyagot, de akármennyire is közhelyes, mindenki magának tanul.
A gimnázium utolsó két évében aztán úgyis ott van a fakultáció, a technikumok és a szakközépiskolák már alapból szakmaibb ismereteket adnak át, azt a kis időt meg talán mindenki kibírja, amit a molekulaszerkezetekre vagy a Kosztolányi-novellákra kell szentelnie.
Aztán az már mindenkinek az egyéni felelőssége, hogy a megszerzett tudásából mennyi megy a süllyesztőbe, valaki az irodalmat, valaki a kémiát „áldozza be”, de egy általános tájékozottság még senkinek nem árt meg. Választásunk persze van mindig, valamilyen plusz információ mindenképp ér minket, de dönthetünk úgy, hogy ez Kulcsár Edina terhessége, vagy éppen a Habsburg trónfosztás. Elég abszurdnak tűnik ez a két dolog egymás mellett, de ha belegondolunk, végső soron nincs is akkora különbség.
Halálraítélt rendszer?
Eddig elég általános jelenségekről esett szó, de a cél elsősorban az volt, hogy az unalomig ismételt jelszavakon túl tényleg elgondolkozzunk olyan felvetéseken, amire sokan nem is gondolnak elsőre. Ezzel természetesen semmi nem lett megoldva, a PISA-tesztek eredményei továbbra is siralmasak, a tanárokból hiány van és ennek következtében nem engedheti meg magának a rendszer, hogy még válogassa is őket, sok iskolát gátol az adminisztráció, és még sorolhatnánk sokáig, aki ezekre kíváncsi, üsse be a böngészőjébe, hogy „tanársztrájk” és válogasson kedvére!
Mindazonáltal megvan a lehetőségünk arra, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzunk, mint szülők/leendő szülők, nagytestvérek, diákok, magyarok, amire nekünk is van ráhatásunk. Legyen a tanulás és a lexikális tudás is érték, találjuk meg benne a szépet és ne sajnáljuk azt a kevés plusz erőfeszítést az iskolában, még akkor is, ha pillanatnyilag úgy érezzük, felesleges! Ilyen persze csak egy tökéletes világban lenne, kit álltatok, a szervetlen kémiát én se szerettem, de talán annyi jó tanácsot adhatok, 13 évnyi állami oktatásban eltöltött idő után: mindig legyetek nyitottak a világra!
Források: borítókép, kép2, kép3, kép4, kép5
4 thoughts on “Miért rossz a magyar közoktatás és miért nem (feltétlen)?”