Fehér zaj (2022) – kritika

+1
3
+1
0
+1
0
+1
0
+1
0
+1
0
+1
0

Noah Baumbach legújabb filmje még a legedzettebbek gyomrát is megülheti, de miután felocsúdunk a döbbenetből, rájövünk, hogy ennek az abszurd történetnek mindenben igaza van

A magyar nézőközönség számára 2022. december 30-án, a Netflix kínálatában vált elérhetővé a Don DeLillo kultikus regénye alapján készült Fehér zaj (eredeti címén: White Noise), Noah Baumbach rendezésében. Baumbach-nek egyébként az ismertséget talán leginkább a pár éve, szintén a Netflixen megjelent Házassági történet hozta meg, valamint az, hogy már egy ideje egy párt alkot a szintén sikeres író/színésznő/rendezővel, Greta Gerwiggel (aki egyébként ebben a filmben színészként szerepel).

Ez a film ugyan eléggé elüt a rendező korábbi alkotásaitól, mégis érezni rajta, hogy Baumbach alapvetően egy erős ötlettel dolgozott, és látta maga előtt a megvalósítását, viszont a vége fele kicsit mintha elfáradt volna, ami egy ilyen történet esetén abszolút nem meglepő, de azért mégis el tudja rontani a filmélményt.

zaj

Nehéz körülírni pontosan, hogy miről szól ez a különös történet. Első pillantásra a főszereplő, Jack Gladney (Adam Driver) teljesen átlagos, 80-as évekbeli amerikai családfő a maga módján. Már itt is bekúszik a sorok közt a modern világ abszurditása, de csak az egyén szintjén, például szinte rögtön kiderül, hogy Jacknek (és feleségének, Babette-nek is) a mostani a negyedik házassága, foglalkozását tekintve pedig egyetemi tanár, aki Hitler-tanulmányokat oktat, az ország egyik legjobbja, annak ellenére, hogy németet csak nemrég kezdett el tanulni. Ami azonban a történet igazi mozgatórugója, az az, hogy Jack és felesége mindketten rettegnek a haláltól.

Hogyha már az alapkoncepció is túlságosan elvontnak és logikátlannak tűnik, akkor valószínűleg nem a Fehér zaj lesz a kedvenc filmed, mert a történet további része ennél csak extrémebb lesz.

A film, a könyvhöz hasonlóan, három részre van osztva, és ezek közt meglepően éles és váratlan a váltás, különösen a második és a harmadik esetében. Kis túlzással akár három különálló történetet is alkothatnának, de mégis minden összefügg. Az elejétől építi fel a film a később kibontakozó történetszálakat, amik aztán lehet, hogy öt perc múlva, de lehet, hogy másfél óra múlva kerülnek terítékre. Annyi azonban biztos, hogy itt semmi nem történik véletlenül. 

Minden „felvonás” egy fokkal abszurdabb, mint az előző, és fokozatosan növekszik ezzel párhuzamosan a feszültség is. Megvan a történetnek az íve is: az első részben Jack mindennapjaiba nyerünk bepillantást, mint apa, férj és mint egyetemi tanár. A második részben aztán hirtelen egy apokalipszis kellős közepén találja magát, és végül a harmadik, végső „fejezetben” valami egészen más történik, de nem szeretnénk lelőni a poént. Kicsit váratlan lehet azoknak, akik nem tudják, mire számítsanak, és a filmnek erre a részére mellesleg tényleg semmilyen utalás nem volt az előzetesben. Aki tehát tényleg nem ismeri az alaptörténetet, annak valószínűleg elég váratlan lesz a film vége. Ez messze a legabszurdabb és legelvontabb rész, és ezen az éles váltás sem segít, ami átvezet ide.

A film amennyire lehet, hű adaptációja a többször is megfilmesíthetetlennek titulált könyvnek, de ennek megvannak az erősségei és a gyengeségei. Ami sokaknak idegenül hathat, az a dialógus furcsa és kicsavart jellege. A film tele van filozofikus fejtegetésekkel, plasztikus, látszólag értelmetlen párbeszédekkel, és azoknak foszlányaival, amik egy könyv esetén valószínűleg jobban működnek, mint egy filmben. A szereplők nagy része is belesimul ebbe az elvontságba, kétdimenziós figurák, akikkel nem nagyon lehet miben azonosulni. Ez különösen a gyerekeknél érezhető. Mindenkinek csak addig terjed ki a személyisége, amíg az a történetet előreviszi.

Ennek a legegyértelműbb jele például az, hogy a film harmadik részében, ami már egyértelműen Jackre, és a haláltól való félelmére összpontosít, gyakorlatilag a gyerekek közül ketten nem is szerepelnek, és a harmadik is minimálisan. Két szereplő van, aki lényegesebb szerephez jut: a már korábban említett Babette (Greta Gerwig) és Murray (Don Cheadle). Utóbbi egyébként annak ellenére, hogy sokkal kevesebb képernyőidőt kap, mint Jack családja, a film egyik fénypontja. Murray Jack kollégája az egyetemen, ő az, akinek a monológszerű előadásával elkezdődik a film, és kettőjüknek is több kiemelkedő jelenete van a film során.

 Anélkül, hogy az egész film cselekményét, vagy inkább a mondandóját kiteregetnénk, igazán nehéz többet mondani a filmről. A lényeg az, hogy ez egy nehezen emészthető film, az a fajta, amin az ember még napokkal később is el-elgondolkozik. Ez persze valakinek bejön, valakinek nem. Mindenesetre aki izgalmasabbnál izgalmasabb kalandjelenetekre vágyik az apokalipszis közepette, az valószínűleg csalódni fog.

Amit látunk, az a legkevésbé sem mondható akciódúsnak vagy a klasszikus értelemben szórakoztatónak. Az egészet áthatja egyfajta fanyar humor és az izgalmasabb jelenetek feszültségét gyakorlatilag teljesen feloldja Jack és családja folyamatos filozofikus vagy kevésbé filozofikus, viszont jobbára abszurdan véletlenszerű és lényegtelen párbeszéde (a vége fele pedig már maga a történet abszurditása). Annak ellenére, hogy ez biztosan tudatos döntés volt, hosszútávon néha azért idegesítő lehet.

Ami viszont vitathatatlanul jól sikerült, az a film képi világa, ami remekül játszik a színvilággal, esztétikai elemekkel, még az operatőri munka is tökéletesen belepasszol, és rá is segít az egész film különös hangulatára. A szupermarket metaforája egyébként a cikk írójának az egyik kedvence, és mellesleg a filmnek a zárójelenetéhez az LCD Soundsystem egy elég jó zenét is készített. A „külsőségekre” tehát aligha lehet panasz.

A Fehér zaj tipikusan az a film, ami elsőre kicsit sok és tömény, de minél többet gondolkozik rajta az ember, annál jobban összeáll a kép. Ami egyszerre hihetetlen és félelmetes, az az, hogy itt van ez a történet a nyolcvanas évekből, és még mindig tökéletesen illik az amerikai, és persze a globalizációnak köszönhetően szinte minden mai társadalomra. Az apokaliptikus elem a koronavírus-járványnak köszönhetően egy teljesen új színezetet, és rémes aktualitást kapott 2022-ben, a haláltól való félelem motívuma, és az, hogy ezt az emberek megpróbálják valahogy kezelni, legyőzni, pedig egyidős az emberiséggel.

A mai világban soha nem látott, ugrásszerű fejlődésről beszélünk, és persze teljesen jogosan, le se lehetne tagadni, a Fehér zaj viszont emlékeztet arra, hogy végsősoron mégsem különbözik ez a világ annyira a ’80-as évekétől. Úgy látszik, a modern világban egyszerűen vannak dolgok, amiket nem lehet leküzdeni, a világ pedig csak egyre bonyolultabb lesz.

Akit rendre megrémít a modern világ, és szeret hosszasan filozofálni egy filmről a megnézése után, és akit nem ijeszt el egy elvontabb, szatirikus film, annak megéri végignézni ezt a két órát, aki azonban ennél kézzelfoghatóbbra vágyik, az Baumbach rendezési közül inkább nézze meg a Házassági történetet, ami szintén mély, de könnyebben emészthető módon mutatja be egy XXI. századi család szétesését. A PEM filmajánlóit pedig itt találjátok.

Jó szórakozást!

Forrás: Netflix, borítókép

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük