Nemrég olvashattátok a cikkem a témával kapcsolatban, hogy a két film közül melyiket érdemes inkább megnézni. Viszont, mivel nem azóta sem tudtam eldönteni, éppen ezért úgy döntöttem, hogy megnézem mindkettőt és mindkét filmről megfogalmazom a véleményem nektek.
Oppenheimer:
Hatáskeltő fekete-fehér felvételek, lenyűgöző képi világ, forradalmi gondolatokkal.
Kiemelkedő alakításokat nyújtottak Cillian Murphy, Robert Downey Jr, Emily Blunt, csak, hogy néhányat említsek. Dane DeHaan egyszerűen szinte fel sem ismertem, pedig az egyik kedvenc színészem. Christopher Nolan ismét nagyot alkotott.
Hírességekről szólva, Einstein is feltűnik a filmben. A film megtekintése után kicsit érdekesebbnek érződik a fizika. A hosszú játékidő ellenére egy percig sem bántam meg, hogy megnéztem. Nagyra értékeltem a párbeszédeket is, bár néha nem tűntek igazán lényegesnek, de tökéletesen kitöltik a történések közötti részeket.
Elgondolkodtat, hogy hogyan tud valaki arra gondolni, hogy megalkosson valamit ami az egész világ vesztét okozhatja. Lenyűgözött a téma kidolgozása és a látványvilágot még érdekesebbé tették a különböző technikák, amiket a rendező előszeretettel sorakoztat fel filmjeiben. Leginkább a Benedict Cumberbatch főszereplésével készült Kódjátszma című filmhez tudnám hasonlítani érzelmi szinten. Izgalmas, de nem a hagyományos értelemben.
A hatalmas átélés, amit a színészektől kapunk a vásznon, egy olyan érzelmi löketet ad, amit szerintem felülmúlhatatlan. Cillian Murphy olyan óriási átéléssel játszik, hogy szinte egybeolvad a karakterével.
Mindenki tudja, hogy a bomba el fog készülni és fel fog robbanni, de akkor is feszült figyelemmel kísérjük végig. Annyira fenomenális, hogy nem tudom abbahagyni a dicshimnuszt vele kapcsolatban. Mert annyira leköt, hogy egyszerűen muszáj végignézni! Lehet, hogy egy kicsit túl dicsérem, de szavakkal nem tudom kifejezni mennyire imádtam a filmet és a rendező alkotásait. Érdekes volt látni egy ilyen meghatározó történelmi esemény létrejöttét többféle szemszögből.
Az igazat megvallva, amikor a cikk vázlatát írtam, nem igazán gondoltam át, és csak később jöttem rá, hogy a sok pozitívum mellett, van egy negatívuma is a filmnek: a hossza. Mert az időtartam miatt a végére unalmassá válik. Hiába köti le a figyelmet mondjuk 2 órán keresztül, ha az utolsó plusz 1 órában mindenki a telefonját nézegeti, hogy mikor lesz már vége.
Barbie:
“Egy elképzelt világban bárki lehetsz, aki csak szeretnél.” – ezt hirdeti Barbie. Lényegében egy párhuzamot von a való világ és Barbie álomvilága között. Az ő világában a nők, vagyis a Barbie-k irányítanak. A Kenek viszont a Barbie-k ellentétei, az ideális “agyatlan” pasik mintapéldányai. Másik szempontból nézve viszont lesik a Barbie-k minden kívánságát, mert számukra ez a legnagyobb megtiszteltetés.
Ez a film szó szerint maga a rózsaszín köd. Nekem, aki nincs túlzottan odáig ezekért kissé talán még agyzsibbasztó is. Egyébként kimondottan szórakoztató és humoros, ha eltekintünk az előző mondatban leírtaktól. Nagyon tetszett a téma megközelítése és ahogy mindketten új nézőpontból fedezik fel a való világot. És ahogy megélik az érzelmeket, amikről azelőtt fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán léteznek. De eközben szembesülnek az utálattal és minden sztereotip nézőponttal, ami az évek során kialakult Barbieval kapcsolatban.
Olyan témákat boncolgat a film, mint például a női egyenjogúság, és a nemek közötti egyensúly. Jelentős mondanivalója van, de maga az alap kissé unalmas. Látványvilágát tekintve egy mese világba kalauzolja el a nézőt illetve Los Angeles utcáin.
A tökéletesség igazából nem létezik, a változás viszont állandó és megváltoztathatatlan.
Összefoglalva:
Oppenheimer:
Izgalmas történelmi dráma. Az egyetlen hátránya a hosszú játékideje. Egyébként egy nagyszerű alkotás, mint ahogy azt a rendezőtől már megszokhattuk. Ezen felül egy sztárparádé, olyan színészek közreműködésével, mint az Oppenheimert megszemélyesítő Cillian Murphy illetve Robert Downey Jr és Emily Blunt. Elég nagy kihívás volt eldönteni, hogy 10-ből mennyire értékeljem.
Végül 7,5-re értékeltem.
Barbie:
A Barbie egy kényelmesnek tűnő, néha idétlenkedő vígjátékon keresztül meséli el hogy milyen veszélyesek lehetnek a társadalmi szerepek és elvárások. Egy rózsaszín ködbe burkolt társadalomkritika.
Konkrétan nem tudtam rosszabbra értékelni mint 10/7.
Remélem nektek sikerült eldönteni, hogy melyik a jobb, de arra jutottam, a legjobb, ha mindkettőt megnézitek és úgy döntitek el.
Képek forrása: Kiemelt,1, 2, 3, 4
