Maga Carl Jung is megállapította azt a tényt, hogy az embereket befolyásolja a saját maguk idealizált önképe – másnéven a „Szuperego”. Azt, hogy tulajdonképpen mennyi mindent takar ez a fogalom, túl komplex lenne csupán egy cikkben megírni, hiszen a mai napig rejtély övezi az emberi elmét, viszont a „Szuperego” egyik alappillérei azok az elvárások, amiket a külvilág és az egyén együttesen állít fel önmaga számára. Kérdéses azonban, hogy mely elvárások visznek előre – vagy éppen gátolnak minket saját magunk megismerésében és kiteljesedésében.
A teljesítmény, mint az érték mércéje
Sokan hallhattunk már olyan emberekről, akik az iskolai teljesítményük miatt mentális problémákkal és szorongással küzdenek – hiszen számukra az iskola intézménye egy állandó versenyhelyzetet jelent, ahol a túlélés egyenlő az eredményes tanulással. Ha valakit csupán a teljesítendő feladatok és állandó siker motivál, könnyen érezheti úgy, hogy ellaposodnak a mindennapjai, hiszen szinte már függője lesz a teljesítményszorongásnak. Folyamatosan olyan helyzeteket keres, ahol elvárják tőle a tökéletes szereplést, vagy éppen olyan mindennapi eseményekbe is beleerőlteti a teljesítménykényszert, mint a szórakozás.
Ha jobban belegondolunk, a teljesítmény önmagában nem mindig reprezentálja a valódi képességünket és a befektetett energiánkat. Túl sok mindentől függ ahhoz, hogy stabil mérceként funkcionáljon egy ember „kiértékelésében”.
Viszont nem csak a jó érdemjegyek, munkahelyi fokozatok vagy egyéb helyezetek lehetnek mércék egy ember életében. Vannak ugyanis, akik morálisan próbálnak „túlteljesíteni” és a folytonos önbírálás miatt szeretnék átvenni mások nehézségeit és „stabil erkölcsi példaként” élni.
Bármilyen elvárásról is van szó, az ember mindig önmagán kívül szemléli saját magát valamilyen norma – rendszer szerint, ami által a saját identitásának egy része mindig takarásban lesz még önmaga számára is. A túlzott elvárások miatt ugyanis az emberi ego különféle hárító és ferdítő mechanizmusokat generálhat, hogy egy olyan ideálnak „tetszelegjen”, aminek az egyén látni szeretné önmagát. Az ember azonban legbelül sosem fog teljesen azonosulni ezzel az ideállal, hiszen túl felszínes és túl „távoli” ahhoz, hogy az ember belső világát „rá lehessen szabni”.
A hazugságok, amiket mi gyártunk saját magunknak
Önmagunk felfedezése nem áll meg tinédzserkorban, hanem egy nehéz és örök életünkön át tartó folyamat. Ehhez kellhetnek bizonyos nehézségek és elvárások, hiszen van, hogy egy holt ponton lépünk szintet benne – ezt hívják annak a jelenségnek, amikor „leomlik egy téves énkép”, vagy „eltörlünk egy hazugságot önmagunkban”.
Vannak olyan terápiák, amik önmagunk aktivizálására épülnek, mint például az ACT terápia is, amelyekben az a cél, hogy az egyént kizökkentsék a saját komfortzónájából, ami őt szinte már fogva tartja és negatív önképet generál számára. Ilyenkor valóban hasznosak a megterhelő tevékenységek – akár a versenyek is. Viszont a kulcs itt sem az eredményekben van, hanem valamilyen változásban.
Van, hogy annyira megszokunk egy élethelyzetet, hogy azt tartjuk a teljes életünknek. Aki állandóan a megfelelés miatt hajt, és aki állandóan feladja – egyaránt megfelel ennek.
Ilyenkor adódik a kérdés, hogy mit lehet tenni?
Sokszor hazudunk önmagunknak, hogy egy adott helyzet jó/ vagy megoldhatatlan, hiszen nem tőlünk függ – és erre az egy hazugságra építünk rá még száz másikat. „Nem vagyunk elég jók.” „Ilyenek vagyunk és kész.” „Túl kevesek vagyunk ehhez.” – A saját személyünket értékeljük le, hogy egy külsős helyzetet annyira túlértékeljünk, hogy halovány reményünk sem maradjon azt megváltoztatni vagy kontrollálni. Vannak olyan dolgok, amik felett nem kell felelősséget vállalnunk – de ez ne a saját jólétünk legyen.
Minden ember és minden élet más – az, ahogyan a világot érzékeljük és értékeljük, szinten eltérő. Viszont annak univerzálisan negatív hatásai vannak, ha valaki megalkuszik egy számára előnytelen önértékeléssel, ami egész életén át kitart.
A megbékélés önmagunkkal és az ebből létrehozott erő
Néha azt a legnehezebb kimondani, hogy „Elfogadom magam.” Nem felszínesen, csupán a sikerekre és egyéb kritériumokra hivatkozva – mint a szépség, gazdasági helyzet és presztízs – hanem minden olyan belső dolgunkat is látva, amik nem köthetők semmi ilyen fogalomhoz. Akár olyan érzések és megmagyarázhatatlan belső „építőelemek” is lehetnek bennünk, amiket képtelenek vagyunk „jó” és „rossz” kategóriákba tenni. Ha valakiről – akár saját magunkról ítéletet hozunk, az valahogy mindig csak a viselkedést jellemzi, ami nem feltétlenül takarja a teljes embert.
Érdemes -e pont ezért olyan magunkkal szembeni viselkedési sémával azonosulni, mint „önmagunk leértékelése”?
Ilyenkor van az, hogy az elvárások teljesítése is csak eltakarja számunkra is a lényeget. Amíg a sikerek és kudarcok szintjén értékeljük magunkat és nem általuk fejlődünk, nem biztos, hogy képesek leszünk definiálni a saját boldogságunkat. Ezáltal sokszor csak „pipákat” és „X” jeleket fogunk látni magunk előtt.
Talán a legjobb megoldás lenne néha minden ítélet és külső norma nélkül belenéznünk saját magunkba és egyszerűen csak tudomásul venni azt, amit látunk. Ha merünk új helyzeteket generálni önmagunknak, amikben „új oldalainkat” is megvilágítjuk, az nyújthat egy erőt is nekünk.
Összességében fontos, hogy néhanapján merjünk feltenni olyan kérdéseket, hogy mi az, amit valójában érzünk vagy tenni szeretnénk. Hogy ne csak ugyanazokat a helyzeteket erőltessük önmagunkra, hanem merjük megkérdőjelezni azokat, és nem csak az alapján definiálnunk önmagunkat, ahogyan azokban a helyzetekben viselkedünk. Ezáltal az élet hirtelen nem csupán elvárások, hanem tapasztalatok sorozatává is válhat.
Képek: Kiemeltkép, Kép1, Kép2, Kép3
